Már kora reggel érezni lehetett a levegőben valami különös várakozást. A borongós égbolt mintha visszarepített volna minket 1848. március 15-ének hangulatába. Ahogy elindultunk az iskolából a megemlékezésre, az eső finoman szemerkélni kezdett, apró cseppek koppantak a földön és a vállunkon, mintha maga a természet is részt akarna venni velünk ezen a főhajtáson.
Az emlékműhöz érve a levegőt átjárta az eső friss illata, a nedves talajon visszatükröződtek az ég sötétlő árnyalatai. Bár nem voltunk sokan – csak mi, néhány tanár és néhány csendes megemlékező –, a létszám nem csökkentette az esemény jelentőségét. A tanárunk halkan megjegyezte, hogy a forradalom napján is hasonlóan esős idő volt, és ettől a történelem valahogy még kézzelfoghatóbbá vált számunkra.
A koszorú elhelyezésekor néma tisztelettel álltunk az emlékmű előtt. A csend beszédesebb volt minden szónál. Egy pillanatra mindenki elmerült a saját gondolataiban – talán elképzeltük a márciusi ifjakat, a forradalom hevét, a hősök bátorságát.
Büszkeséggel töltött el minket, hogy részesei lehettünk ennek a megemlékezésnek. Nem vagyunk még katonák, csak kadétok, de ez a pillanat közelebb hozott minket ahhoz az elkötelezettséghez és felelősséghez, amely a történelmünk tiszteletéből fakad. Ez nem csupán egy hivatalos program volt, hane egy olyan élmény, amelyet szívünkben viszünk tovább – egy apró, de jelentős lépés a múlt értékeinek megőrzése felé.
Oláh Anna Rebeka, Major Csilla
